Lélekpillangó

"Ha az emberre valaki szeretettel néz, az olyan, mint a napfény, amely az alvó magot kihozza a földből. (...) Az emberi szívben is megbújik egy kis bimbó, de ha nincs, aki kedvesen rámosolyogjon, hozzá szóljon, akkor inkább bezárva marad." Böjte Csaba 

                                               Előhang

 Volt egyszer egy ember, aki az ő háza udvarán oszlopot épített az ő Istenének. De az oszlopot nem márványból faragta, nem kőből építette, hanem ezer, meg ezer apró csillámló homok-szemcséből, és a homok-szemcséket köddel kötötte össze.

 És az emberek, akik arra járva látták, nevettek rajta és azt mondták: bolond.

 De az oszlop csak épült, egyre épült, mert az ember hittel a szívében építette az ő Istenének.

 És amikor az oszlop készen állott, az emberek még mindig nevettek és azt mondták: majd a legelső szél összedönti.

 És jött az első szél: és nem döntötte össze.

 És jött a második szél: és az sem döntötte össze.

 És akárhány szél jött, egyik sem döntötte össze, hanem mindegyik szépen kikerülte az oszlopot, amely hittel épült.

 És az emberek, akik ezt látták, csodálkozva összesúgtak és azt mondták: varázsló. És egy napon berohantak az udvarára, és ledöntötték az ő oszlopát.

 És az ember nem szitkozódott és nem sírt, hanem kiment megint az ő udvarára és hittel a szívében kezdett új oszlopot építeni az ő Istenének.

 És az oszlopot most sem faragta márványból, sem nem építette kőből, hanem megint sok-sok apró homok-szemcséből és a homok-szemcséket köddel kötötte össze.

 Egy piros rózsa *__*

 Egy szép piros rózsa hevert lenn a porban,
Mellette férfiak és nők haladtak el sorban,
Mindenki ráfigyelt, mindenki megnézte,
Olyanok is voltak kik felvették kézbe.
De el egy se vitte, mind eldobta újra,
így került a rózsa ismét a porba, s az útra.
E méltatlan bánás a szívemig hatott.

S míg csak fel nem vettem, nyugodni nem hagyott.
De biz én is dobtam, mert nem volt már szára,
így a szép rózsafej, szemétnek lett szánva.
Míg tűnődtem sorsán, meglepetés történt:
Kivétel törte át a szokást, a törvényt.
Egy féllábú lányka, mankójára dőlve,
Reszkető kezével nyúlt érte a földre. .
Magával is vitte, s oly boldogan nézte,
Talán szenvedni is kész lett volna érte
Pedig ő is tudta: mért került utcára.
Hogy már meg van tépve, hogy már nincsen szára.
De érezte, mintha sorsuk közös lenne? ?
És így önmagát becsülte meg benne!

 ░❤________/)______./¯"""/')    ❤░✿✿°☆ . ¸. *
░❤¯¯¯¯¯¯¯¯¯\)¯¯¯¯¯'\_„„„„\)❤░✿✿°☆ . ¸. *
✿✿¸¸.•.♥•♥*¨*✿✿¸¸.•.♥•♥*¨*✿✿¸°☆

A HuPont.hu ingyen honlap készítő az Ön számára is használható! A saját honlapok itt: Ingyen honlap!

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat